Nagymaros Város Önkormányzata és Nagy- Kis- és Oroszgejőc között 2009.augusztus 12-én testvérvárosi együttműködési megállapodás született. A szerződést Bilakovics Sándor Nagygejőc polgármestere és Petrovics László polgármester írta alá.
Grevesmühlen városával 2014. szeptember 27-én került aláírásra testvérvárosi szerződés a Sváb Sörfesztivál keretein belül. A szerződés Jürgen Ditz és Petrovics László által került aláírásra.
A nagymarosi római katolikus templom (ma Szent Kereszt felmagasztalása, korábban Szent Márton) toronyelőcsarnokának csillagboltozatán, középen címeres zárkő van. Ez a kőfaragvány nem színes ábrázolás. Itt a pajzsfő elején heraldikai rózsa, a pajzsfő közepén (a díszhelyen) kettős kereszt, a pajzsfő hátsó részén lévő négyszögben két cölöp van (utalva az eltérő mázakra). Az alsó pajzsmező tarpajzs, benne a datáló évszám: 1509. Tehát a város új címerénél felhasznált – heraldikai – előzmény fél évezredes.
A címer alsó pajzsmezőjében megjelenített Szent Márton alakja egyrészt utal a nagymarosi római katolikus templom egykori titulusára, másrészt ez különböző régi városi pecséteken is látható. Szent Mártont római katonatisztként szokták ábrázolni. Legfőbb attribútuma (emberszeretetére és életszentségére utalóan) elvágott tiszti köpenye. Ezt egy a téli hidegben didergő koldusra terítette, aki így nem fagyott meg. Szent Márton alakja megjelenik a város (legkorábbi ismert) pecsétjén. Ezt a pecsétet 1327-1543 között használták. Alakváltozatai fellelhetőek még 1576-1781, illetve az 1582-1598 évek között hasznát pecséteken is. Továbbá látható az 1599-től használatos pecsétnyomón is. Itt fontos megemlítenünk, hogy ez a pecséttani motívum nincs pajzsba foglalva ezeken az ábrázolásokon. Fentiekből látszik, hogy Nagymaros város jelképeinek fejlődéstörténetében, ez a – szintén sok évszázados múltra visszatekintő – motívum szintén nagy jelentőségű. Ezért mindenképpen indokolt, hogy – valamilyen formában – helyet kapjon a mai címerben is.
Megjegyzendő, hogy Nagymaroson a XVII-XIX. Században a pecséteken más motívum is megjelenik. Ezen egy páncélos kar tart három búzakalászt. Ezt a késői, egyébként erőteljesen sematikus elemet nem használtuk fel a jelenlegi címertervezésnél.
Dr. Pandula Attila, A Magyar heraldikai Bizottság Főtitkára Történettudományi Kandidátus
Nagymaros korábbi címere
Nagymaros korábbi címere azonos régi, 1543-ban készült, korabeli régi mintákról megújított pecsétlenyomatával, mely pajzs alakú kék mezőben Szent Mártont, az egyház védőszentjét jelképező páncélos lovast, mögötte egy gyalogos páncélost ezüst színben, a glóriát arany színben ábrázolja.
Nagymaros a 13. század végéig a Rosd nemzetség birtoka volt. 1285-ben IV. László a visegrádi várhoz csatolta. A birtokosoknak cserébe a pilisi erdőségben fekvő Bokkodot adta. A helység első lakói a korai Árpád-korban telepített németek voltak. A 14. században, az Anjouk idején nagy fellendülés következett be. Maros – Visegrád ikervárosaként – gyors fejlődésnek indult, Nova Civitasként emlegették.
1324-ben Róbert Károly Budával azonos kiváltságokat biztosított Marosnak: szabad bíró- és lelkészválasztási jogot, önálló törvényhatóságot és vámmentességet. Mindezt 1345-ben Nagy Lajos, 1388-ban és 1436-ban Zsigmond megerősítette. 1464-ben Mátyás újabb jogokat adott, amelyeknek a körét 1492-ben II. Ulászló tovább bővítette. Ezeket a kiváltságokat Mohács után I. Ferdinánd, II. Mátyás, majd később I. Lipót megerősítették. A vidék egykori rangját tükrözi a hagyomány, amely szerint Róbert Károly ültette a máig is termő pompás szelídgesztenyést.Az 1396-ban kelt oklevelek bérbeadott fürdőről tesznek említést. 1587-ben kismezővárosként említették Marost.
A reformáció erősen érintette a vidéket. A bányavárosok mintájára a kistelepülések is igyekeztek önálló esperességet alapítani. Ezeket nemzetiségenként hozták létre, egyetlen reformált hit szerint. A térségben két esperesség alakult. Maros a drégelypalánkihoz került. Az ellenreformáció 1726-ban visszaállította a honti római katolikus főesperességet, amelyhez Marost is csatolták. A szatmári béke után a pálosok visszakapták ősi birtokaikat, köztük a nagymarosit is, mely a márianosztrai kolostorhoz tartozott. A várost 1644-ben I. Rákóczi György oltalomlevele védte a katonai beszállásolásoktól.
1709-ben súlyos pestis pusztított a helységben. A 18. század második évtizedére rendkívüli mértékben megfogyatkozott a népesség. A török uralom, az ezzel járó harcok, garázdálkodások, majd a Rákóczi-szabadságharc idején átvonuló császári csapatok zaklatásai megtizedelték, elűzték a népet. A későbbiekben a pestisjárvány miatt pusztult a lakosság. Az ellenreformáció idején a rekatolizálni nem kívánó családok távozása is oka volt a népesség csökkenésének, ezt kihasználva Bécs 1713-1735 között számára megbízhatónak vélt németeket telepített a helységbe, főleg Frank földről (Mainzi választófejedelemség területe), Ausztriából és a sváb régiókból. A szorgalmas telepesek folytatták a vidéken a szőlő- és gyümölcstermesztést.
A várost 1750 után Visegráddal együtt az óbudai koronauradalomhoz csatolták. 1772-ben nagy építkezések kezdődtek. Ekkor épült ki Nagymaros központja, középkori magja – a templom és környéke. Elkészült a fő utca, kezdetét vette a Duna-part beépítése, megjelentek a hegyek felé vezető első utak.
A 20. század első felében nagyobb léptékű iparosítás bontakozott ki. A Danubiusz Papírgyár Rt. 1905-ben alakult, poháralátéteket és papírlemezeket gyártottak. A Petrás-féle kanálüzemben 1938-ban indult a termelés, alumínium kanalat gyártottak. A lenszalmagyár 1938-tól működött. A városi téglagyárban cserepet, téglát és kályhacsempét gyártottak. A gépgyár 1941-ben létesült. Ezek a kezdetben sikeres ipari cégek később megszűntek, illetve átalakultak. 1945 után több ipari vállalat alakult. Ekkor jött létre a szerszámkészítő üzem, a vas- és műszeripari szövetkezet, a galvanizáló üzem, a Duna-környéki ruházati és háziipari szövetkezet, valamint az erdei termékeket feldolgozó vállalat. A cégek közül néhány a vízierőmű építési munkálatainak kezdetén megszűnt, mások a térség rangos foglalkoztatóiként és exportőreiként napjainkban is sikeresen dolgoznak.
Az 1900-as évek elejétől a modern ipar mellett az élénk kereskedelmi életnek is elismert helye volt Nagymaros. Az ipari termékek mellett a fő piaci áru a gyümölcs volt. A lakosság nagy része igen jó minőségű gyümölcs előállításával foglalkozott, amelynek egy része válogatás és osztályozás után, a nagykereskedők szervezésében a híres kofahajókon néhány óra alatt a bécsi piacokra került, de eljutott a marosi friss szőlő és málna a berlini, prágai fogyasztókhoz is. A gazdag gyümölcstermés másik részét a nyaralók körében értékesítették. A gyümölcstermesztés ma is országos hírű. A termelők a megelőző évtizedekben szakcsoportban tevékenykedtek. A kereskedelmi ellátás már 1945 előtt városi színvonalú volt.
1946-1948-ban a német lakosság nagy részét kitelepítették, illetve “malenkij robot“-ra a Szovjetunióba hurcolták, s helyükbe 86 magyar család (520 fő) érkezett a Felvidékről.
A jobb felhasználói élmény érdekében az oldalon cookie-kat használunk. Oldalunk használatával, Ön elfogadja a cookie-k használatát.
